Bejelentés

- Bejelententés –

Sziasztok! Nem szeretném túl ragozni, a lényeg az, hogy a blog mostantól szünetel.

Előfordulhat, hogy néha-néha lesz egy újabb rész, de folyamatos részekre nem lehet számítani.

Nagyon szépen köszönjük a 25 feliratkozónak, és a sok pipát/kommentet hogy bizalmat szavaztak

nekünk azzal, hogy feliratkoztak ránk pipáltak, avagy kommenteltek. Amint tudjuk, folytatni fogjuk a történetet..
Mindenkinek további szép nyarat kívánunk! 

5. fejezet

Szeasztok!

 Üdvözlök ismételten mindenkit. Kicsit hamarabb hoztam a részt, mivel nagyon”megszállt az ihlet”, és muszáj volt leírnom, még mielőtt elfelejtem. Egy Isabell résszel szeretnék kedveskedni nektek. Jó olvasást!:) (És itt szeretném megköszönni a már 23(!) feliratkozónkat. Nagyon szépen köszönjük!)

Katherine.xx

Ermelind

Isabella Heaven

1553. március 17.

Fear-völgye, Kensington                                                          

- Minden rendben, Uram? – a szemébe nézek. Látom zöld íriszét. Mintha hirtelen fájdalom suhant volna át rajta.

- Igen hölgyem, csak.. – mondatát félbeszakítja, ahogyan fejéhez kap oly hirtelen – a fejem. Fáj.

- Jöjjön, segítek magának. – kapok keze után. Segítségemet elfogadva bal vállamra nehezedik, és kezével mutatja nekem az irányt, hogy merre induljak.

Míg elérünk a szobához, kicsit szemügyre veszem szerény otthonát. Mindenhol régi szőnyegek, poros szekrények, és rengeteg díszes kötésű könyv. Érdekes, mert a királyságba sokkal szolidabb, keskenyebb könyvek vannak. Beviszem őt a szobába, és lefektetem fehér ágyneművel bevetett ágyára.

- Nagyon szépen köszönöm a segítségét, Kisasszony. – mondja rekedtes hangon. Látni rajta, hogy fájdalmai vannak.

- Várjon egy pillanatot. – sietek vissza a konyhába. Kiválasztok kis kosaramból néhány élelmet, és egy kis tányérra teszek egy kisebb adagot. Érzem, ahogyan a lábfejem mellett elhalad egy kis szőrgombóc. Szememmel letekintek a földre, és meglátom a zöld szemeivel szikrázó kis feketeséget. Lassan lehajolok, majd óvatosan megsimogatom a hátát, amit dorombolással köszön meg. Kiegyenesedem, megfogom a tányért, és beviszem az ágyon fekvő Úriembernek.

- Igazán nem kellett volna. – néz rám. Egy apró mosolyt ejtek felé, majd leteszem a tányért az ágya melletti szekrényre. A kis feketeség ekkor beszaladt apró tappancsain a szobába, és automatikusan a lábam felé jön. Hozzádörgölőzik lábamhoz, én pedig megvakarom a feje búbját.

- Nem szokott idegen emberekhez menni. Úgy látszik megkedvelte Önt. – Mondja Harold.

- Hogy hívják? – kérdezem tőle.

- Ermelind. Azt jelenti lágy, és gyengéd. – válaszolja. Ekkor kezébe veszi a kismacskát, és elkezdi simogatni.

- Nagyon szép név. – nézem őket. – De ha nem haragszik, én nekem mennem kell. Ha gondolja, holnap visszanézek Önre, hogy javult-e az állapota.

- Igazán nem fontos vissza jönnie Hölgyem. Boldogulok egyedül. –Próbál kikelni az ágyából, de mintha valami erő visszatartaná, azzal a lendülettel zuhan vissza a párnák közé. Felállok, lágyan betakarom őt fehér takarójával, majd elköszönök tőle, és az ajtó felé veszem az irányt. Minél hamarabb vissza kell érnem a Királyságba.

***

- Isabell. Isabell figyelsz te rám? – hallom meg Édesanyám rikácsoló hangját.

- Igen bevonulás, szertartás beavatás..és..mi is jön utána?

- A családi összejövetel, Bella. Miért nem tudnál egy kicsit jobban odafigyelni, mikor hozzád beszélek? Több tiszteletet várok el tőled.

- Igen is, Anyám. – mondom megalázott hangon. Az elmúlt hónapba ez volt minimum a 86. próba. Egész nap csak Harold Faraday  jár az eszemben. Az ő kis faháza. Ermelind. A zöld szemük. A csábos mosolya. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Bármire gondolok, mindig az Ő kis gödröcskéi jutnak eszembe.

A próba további fele egészem tűrhető volt. Anyám kevesebbet ordibált velem, dühét a konyhán dolgozó lányokon vezette le.

Vacsora után a hálószobám felé indulok, amikor hirtelen valaki megérinti a vállamat. Érintésétől a hideg átfut az egész testemen. Megfordulok, és Louis áll előttem.

- Jó estét, Hercegnő – hajol meg előttem. Az egész királyságban Ő az egyedüli, aki Hercegnőnek hív. - Önnek is, Uram. – viszonzom neki a mozdulatot. - Mi járatban van ilyen késő tájt? - Önhöz jöttem. – válaszolja. – Láttam Kegyedet múltkor, ahogyan a Fear völgye felé lovagolt. Csak figyelmeztetni akartam, hogy az a környék nem a szép teremtményektől hemzseg. Abban a völgyben minden előfordulhat. Én meg csak Önt szeretném ezektől megóvni – mondja komoly arckifejezéssel. - Köszönöm a jó tanácsát, többet nem fogok arra járni. most pedig, szép álmokat Uram. – meghajolok, majd a szobámba sietek.

Egy hajszálon múlott, hogy ott helyben el ne süllyedjek. Mi lett volna, ha nem csak ő veszi észre? De szerencsémre, a szüleim nem tudnak a „titkos” látogatásomról a völgyben.

***

Hajnalban ismételten engedek a kísértésnek. Korán kikelek ágyamból, kicsit hétköznapibb ruhát öltök magamra, és az istálló felé indulok. Muszáj újra látnom őt, hogy minden rendben van vele..

4. Fejezet

Aloha! 

Sajnálom, hogy az ígéret ellenére nem jött hamarabb a rész, és hogy a nyár beköszöntével sem megy - nekem legalábbis - gyorsabban az írás. 

Nem szeretnék hozzáfűzni semmit a fejezethez, talán annyi az összes, hogy most kezdenek el beindulni az események, a következő néhány fejezetben fény derül néhány titokra, és így tovább.

Ezentúl pedig szeretnénk nagyon, nagyon szépen megköszönni a 22 (!!!) rendszerest, ami brutálisan nagy szám, tekintve, hogy ez még csak a negyedig rész. 

Köszönjük. <3

Legyetek rosszak,

J. xx

…………………………………………………………….

………………………..

Maga, a tisztaság

Harold Faraday

1553. március 17.

Fear-völgye, Kensington

Úgy érzem, körülöttem minden megfagyott, a gondolataim furcsa köd lengi körül, néhány pillanatra megakadályoz az ésszerű gondolkozásban, s csak miután újból kinyitom a szemeim, tűnik fel, hogy eltűnt. A titokzatos hölgy nyomtalanul eltűnt, pedig megfordult a fejemben, hogy odasietek, hogy megkérdezem, jól van-e. Megkérdezhettem volna, miért, hogyan került az erdő ezen, kétségkívül sötét részére, hazatalál-e vajon egyedül a sötétben?

Reménytelenül megrázom a fejem, hogy eltüntessem már csak a gondolatokat is. Hisz valószínűleg csak a meglepettség vezérelte arra, hogy másodperceken keresztül bámuljon a szemeimbe, majd rájött, hogy ki is vagyok. Hogyne tette volna, hisz mindkét királyság tele volt a pletykákkal rólam, s a fejemre kitűzött pénzmennyiséggel, melyet az a szerencsés nyer el, aki visszajuttat élve. Az élve rész kifejezetten fontos, kiemelt helyen fel van tüntetve, hogy a kivégzést ők maguk, a saját kedvük szerint akarják elvégezni. Milyen kedves, a kár mindössze annyi, hogy soha nem találnak már meg.

Egy sóhajtás kíséretében – melyet részben a két elpazarolt nyilamnak szánok – megfordulok a tengelyem körül, és egy gyönyörű barna szempárral az elmémben elkezdek lassan visszafelé sétálni, körbe a faház mentén, vigyázva, hogy hová lépek. Semmi humorom jelenleg még egy véletlenül útban hagyott csapdával is megküzdeni ezek után.

Érdes, hangos, morgásszerű hang szakaszt ki a felhős gondolataim közül, ami megállásra késztet, a fejem ijedten kapom a hely felé, ahol a vadállatot sejtem, tudtom szerint döglötten. Nos, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy az átitatott nyilak megtették a hatásukat, végül is, sosem lehet tudni, adja hozzá a tudatalattim, majd belök elém egy képet a sárgásvörösen izzó szempárról, valamint a tudatról, hogy mennyire természetfelettinek hatott.

A tetem továbbra is mozdulatlan, ahogy annak lennie kell, így az egészet betudom a képzeletem buta játékának, helyette viszont – további figyelemre sem méltatva a vadat – körbefordítom a fejem, alaposan megszemlélve minden egyes növényt, már amennyire a sötétségben világító néhány csillag fénye lehetővé teszi ezt.

A helyzet változatlan, semmi mozgás, így csak összezavarodottan megrázom a fejem, remélve, hogy ezzel csökkentem az igencsak idegesítő gondolatok mennyiségét.

Aznap éjjel, magamhoz képest túl korán, hitetlen mosollyal zuhanok álomba, annak gondolatával, hogy – akárhogy is nézzük, azért mégis csak - megmentettem ma egy ártatlan életet. A kérdés akkor már csak az, hogy ez jelent-e valamit, vagy az ég még ezen túl is ugyanúgy gyűlöl majd, mint azelőtt?

***

Motoszkálást hallok, majd halk kopogást, a fejem álmosan fúrom a vékony paplanba, megpróbálok újra az alvás által nyújtott tökéletes világomba merülni, de a – ezúttal cseppet türelmetlenebb – kopácsolás újra felhangzik, jelezve, hogy az ajtón túl lévő egyén bejutást kér.

A szemeim ijedten pattannak ki, amint rájövök, hogy valaki igazán vár a küszöb előtt.

Miért jött?

Mit akar?

Megtaláltak?

Felugrok, legalábbis megpróbálkozom minél előbb kikászálódni az ágyból, de a lábaim köré csavarodott paplan megakadályoz a tervemben, nem sok hiányzik, hogy az arcom találkozzon a piszkos padlóval, de még idejében sikerül magam megtámasztanom a karommal. Sóhajtok, majd feltolom magam, és türelmetlenül lerángatom magamról az anyagot, majd egy ideges mozdulattal az ágyra vágom. Újabb veszett sóhaj, miközben ujjaim a hajamba túrnak, még jobban összekócolva a már amúgy is épp elég kusza göndör tincseket.

Benedvesítem a kiszáradt ajkaim, majd megpróbálva nem foglalkozni a szám borzalmas ízével, úgy ahogy vagyok, mezítláb, egy szál bokalengő nadrágban, és lenge, gyűrött ujjú ingben az ajtó elé állok, majd álmos arccal, és feltehetőleg csipás szemekkel résnyire tárom azt.

A meglepettség erőt vesz rajtam, amint megpillantom a nem várt személyt a rés túloldalán.

Hosszú haja lágy hullámokban keretezi arcát, felül oldalra tűzve egy apró szalaggal. Halványzöld ruhája makulátlan, keskeny csípőjétől kezdve szélesedik, bár az abroncs most hiányzik alóla, így már-már hétköznapinak hat. Legalábbis hatna, természetesen, ha nem tompítana el a gyönyörűsége, és a kifinomult kisugárzás, ami még az ágyból kiugrasztva is letaglózóan hat rám.

A már ismerős, mandulavágású, sötétbarna szempár félénken válaszol kérdő tekintetemre, ajkai apró mosolyra húzódnak, míg két kezét összekulcsolja maga előtt. Nem kerüli el figyelmem a fedeles, kisméretű kosár, ami mégis hatalmasnak hat apró kezei közt.

- Jó reggelt! – a hangja sokkal angyalibb, mint amilyennek elképzeltem, és még nagyobb ámulatba ejt, ahogy ajkai a két egyszerű szót formálják.

- Jó… Jó reggelt! – viszonzom az üdvözlést, majd – illem ide, vagy oda – értetlenül vonom össze a szemöldököm, és még mindig kérdőn pislogok a hölgyre. Lányra.

- Én csak… Bemehetnék? – hangja halk, jócskán meglep a kérdése, egy úri hölgynek ugye nem illik ilyet kérdezni, ezt az udvar körül töltött néhány évem leforgása alatt megtanultam.

Bár igazából még semmi bizonyítékom rá, hogy ő valójában az úri házból való, valahonnan mégis sejtem, hogy így van. Egy egyszerű parasztlány nem lehet ilyen. Sugárzik belőle a felsőbbrendűség, és minden mozdulatában bőven megtalálható a természetes kifinomultság. Tisztaság.

Emiatt pedig meg idegenebbnek tűnik ebben a környezetben, a gyönyörűsége túlságosan elüt a kopott, színtelen ajtófélfától, és az eddig – míg nem tudtam igazán, mi is az a szépség – különlegesnek vélt, most azonban sokkal inkább fakónak tűnő réttől, ami mögötte húzódik.

- Mit keres… Mi járatban van errefelé? – javítom ki magam gyorsan, majd miután feleszmélek a bámulásból szélesebbre tárom az ajtót.

Abban a pillanatban nem gondolok arra, hogy rossz szándékai lehetnek, nem gondolok arra, hogy pár pillanatába telne csak feladnia a bíróságon. Nem gondolok rá, mégpedig azért, mert nem nézném ki belőle. Annyira jó, annyira tiszta, és nem tűnik úgy, mintha elítélne. Számomra ez elég ritkaságszámba megy, nem vagyok hozzászokva, ezért kissé mérsékelt vagyok, és valószínűleg a tartásom is olyan, mintha karót nyeltem volna. Nem szoktam hozzá, hogy mosolyognak rám, nem szoktam hozzá, hogy valaki több percen át kitartóan kedves hozzám, és legfőképp nem szoktam meg, hogy én viszonozzam azt.

- Nos, úgy gondoltam, hálával tartozom önnek, nem tudom kiverni a fejemből a tegnap estét, és belegondolni sem merek, hogy mi lett volna, ha nem bukkan fel – úgy mondja, mint egy begyakorolt szónoklatot, a hangja hosszabb távon, és mikor többet beszél, talán még különlegesebb, mint azt előtte gondoltam. – Köszönöm – fűzi hozzá halkan, és érzem, hogy ezentúl jó néhányszor elismétli még ezt a szót.

- Igazán… Nincs mit – eresztek meg egy bizonytalan mosolyt, egyszerűen nem tudom, hogyan reagáljam le.

- Még nem fejeztem be – részesít egy játékosan szúrós pillantásban, majd mosolyogva fojtatja. – Hálám jeléül, és miképp úgy éreztem, tartozom valamivel cserébe, összeszedtem néhány apróságot, aminek gondoltam, örülne – elkapja tekintetét az enyémről, felvont szemöldököm hatására láthatóan zavarba jött, ezt pedig azzal leplezi, hogy felnyitja a kosárkája tetejét, és kotorászni kezd benne, míg én elgondolkodva méregetem kislányos, és mégis nőies vonásait.

Először is motoszkál bennem a kérdés, miszerint miért magáz?

Lehet, hogy ezt csak az teszi, hogy olyan rég voltam már valódi emberek közelében, hogy alig emlékszem, vagy tán lehet, hogy csupán a tény; alig vagyok idősebb nála. Néhány röpke év, ő mégis magáz engem, tehát alapvetően én is azt teszem majd. Az illem úgy kívánja, engem mégis felettébb idegesít az illem. Mindig is idegesített.

Csak nézem őt, miközben gondolkozom, először rajta, majd azon, hogy az utóbbi egyedül töltött időszak alatt elég álmodozó fajtává változtam, ez pedig megrémít. Eddig nem voltam ilyen, vagy talán csak nem döbbentem rá, amíg nem találkoztam vele.

Na, jó, egyáltalán nem is találkoztam senkivel – javítom ki magam végül, majd ráeszmélek, hogy olyan jól elvagyok az idióta agyszüleményeimmel, hogy még csak meg sem kérdeztem, hogy hívják.

- Öhm. Szent Isten, elképesztő udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam – kapok a fejemhez látványosan, ami ki tudja miért, de mosolygásra készteti őt. Szeretem a mosolyát. – Harold Faraday – nyújtom a kezem felé, ő pedig reflexszerűen csúsztatja ujjaim közé az övét, kézcsókra várva. Amint észreveszi magát, arca halvány pírba borul, és már húzná el, mikor számhoz emelem, és épphogy érezhető csókot lehelek rá.

- Isabella Heaven – ejti ki halkan, majd még mindig cseppet pironkodva, kecsesen húzza vissza a kezét, míg én azon kezdek agyalni, hogy vajon honnan is ismerős ennyire ez a név.