Nulladik

Sziasztok Drágaságok!

Húha, gőzöm sincs, mit is mondjak most, először is nagyon szeretnénk megköszönni a hirtelen jött 11 rendszerest (kettő privát), holott hetekig szinte semmi sem volt a blogon, mi pedig folyamatosan csak hüledeztünk, hogy azt'a, újabb feliratkozók.

Sosem voltam jó az ilyesfajta első bejegyzésekben, vagy köszöntőkben, ki hogy nevezi, sajnálom, valahogy tényleg nem az én műfajom az ilyesmi. :D

A részről igazából csak annyit mondanék, hogy bocsánat a zavarosságáért, de direkt lett ilyen, hisz az egész különböző rémálmok összessége, bár minden esemény ténylegesen is megtörtént a szereplővel. Az utolsó kettő bekezdés között pedig talán hónapok is elteltek, bármennyire is tűnik hasonlónak a kettő.

Na, jó, azt hiszem ennyi, nem pofázok tovább, ha van kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után, esetleg pipáljatok, vagy ilyesmi... Jó olvasást!

Ölelünk mindenkit,
J. xx

…………………………………………………………………….

………………………

Prológus

Harold Faraday

1548. szeptember 3.

Fear völgye

A hajnali nap, vakító fényességgel tűz be a faház apró ablakán, mire válaszként csak egy hatalmasat nyögök,
majd mit sem törődve a melengető fénysugárral, morogva a másik oldalamra gördülök, s megpróbálok újra álomba merülni, remélve, hogy a rémálmok ez egyszer elkerülnek, s hagynak végre nyugton kialudni magam. Igazán rám férne már.

Sötét van. Sötét, és hideg, körülöttem száraz falevelek repdesnek, a szél a hajamba kap, hisz a csuklyám már rég lecsúszott a fejemről. Hatalmas felhőtakaró rejti el szemem elől a csillagokat, így semmi támpontom nincs a vaksötétben.

A fogaim össze-össze koccannak, a hidegtől vacogva ácsorgok egyedül a mező közepén, tekintetem kapkodva futtatom végig a fákon.

Felismerem a helyzetet, tudom, mikor járunk. Az első varázslatom.

Végignézek magamon, a nadrágom kissé szakadt, és foltozott, a csizmám sáros, és az ing, amit viselek szintén elég rongyos. Lenge öltözetem csak még inkább rásegít a remegésemre, szemeim újra a sötét erdőre szegezem.

El kell tűnnöm. Szólal meg az apró hang az agyam hátsó felében, pont egy időben a hangos dörrenéssel, majd az eget kettészeli a hatalmas villám.

Kezdődik. El kell tűnnöm. Ismétli a hangocska, és engedve neki mozgásra bírom fagyos végtagjaim, s rohanni kezdek egyenest befelé, az erdő sűrűjébe.

Az agyam automatikusan kapcsolódik rá egy teljesen másik emlékre, én pedig képtelen vagyok megakadályozni, vagy bármit is másképp csinálni. Hisz ez is csak egy álom.

Az anyukám ráncos, és sovány arcvonásait vélem felfedezni magam előtt. Az ágyán fekszik, az egykori számomra sebezhetetlennek tűnő asszony most törékenyen, erőtlenül fekszik az ágyán, a párnák közé süppedve.

Cserepes ajkaival hozzám szól, de hang nem jön ki a torkán. Sietve nyúlok az apró, szúette asztalka felé, s a kezeim közé veszem a kulacsot. A szájához emelem, megitatom vele, köszönetet motyog, mire csak bólintok. Ez természetes.

- Ülj le, fiam – suttogásnál többre nem képes, túl gyenge már hozzá. Eleget teszek a kérésének, helyet foglalok az ágya szélén, vigyázva, hogy még csak egész véletlenül se nehezedjek rá.

Apró, csontos kezei közé veszi az enyémeket, melyek óriásinak tűnnek az övéi mellett. Egy darabig nézi őket, majd szikrázóan zöld szemeit rám emeli.

- Szeretném, ha elmennél, fiam – tekintetét az enyémbe fúrja, ajkaim „o” alakot formálva nyílnak szét.

Hogy hagyjam itt?

- Én ugyan nem megyek sehova – közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, és úgy teszek, mintha már csak a feltételezést is nevetségesnek találnám.

- De igen, Harry – ahogy a becenevem mondja, felgyorsul a szívverésem, megrohamoznak az emlékek, arckifejezésem mégis kimért marad.

- Nem akarok – kötöm az ebet a karóhoz, holott már sejtem, ez egy vesztett csata.

- Nem érdekel, mit akarsz, s mit nem. Mész, ha azt mondtam – egy pillanatra visszatér az élet a hangjába, tekintete újból ellentmondást nem tűrővé válik, pont, mint mikor valami rosszat követtem el, ő pedig büntetésre ítélt.

Mindez csupán egy pillanat erejéig tart, hisz újabb köhögő roham tör rá, én pedig fogcsikorgatva nézem végig, tudván, hogy nem tehetek ellene semmit. Kevés vagyok hozzá.

- Miért? – ennyit vagyok képes kinyögni, ezt is csak nagyon nehézkesen, nem értem, mi okból küld el.

- Mert nem akarom, hogy végignézd a halálom, azért – mondja elhalón, mire gombóc gyűlik a torkomba, s egy könnycsepp gördül le az arcomon.

Ott ülök, sírva a halálos beteg anyukám felett, és nem tehetek semmit, az emlék pedig újra homályosodni kezd, s mire pislantok egyet, újból máshol vagyok.

Vérmágia.

Újabb vérmágia, ezúttal viszont nem vagyok olyan amatőr, mint a legelső alkalommal, nem csinálok akkora marhaságot, és ez egyszer nem is egyedül.

- Biztosan úgy működik, ahogy mesélted? – néz rám kételkedve a legjobb barátom, mire buzgón bólintok.

- Hazudtam én valaha is? – vigyorodom el, ő pedig megrázza a fejét. – Na, ugye.

Megemelem az eddig kezemben cipelt hatalmas könyvet, s felcsapom az egyik oldalon az első lapok közt, ahol még az igazán amatőr varázsigék szerepelnek. Mosolyogva szúrok ki egyet, ami tökéletes lesz egy bemutató erejéig, melyet Louis-nak fogok tartani.

- Fel fogjuk gyújtani azt a kupacot? – néz rám kétkedve, mintha csak egy értelmi fogyatékossal beszélgetne épp.

- Nem érted – kezdem újból, a mai nap folyamán sokadszorra – Nem egyszerűen felgyújtjuk. Nem használunk majd tüzet. Nem használunk semmit sem, csak felolvassuk ezt itt, a kupac levél pedig felgyullad majd – magyarázok örömtől ragyogó szemekkel, az ő arca viszont felhős marad, s nem tűnik olyannak, mint akit túlságosan meggyőztek.

- Ha te mondod – motyogja, de nem vagyok biztos benne, a szél elviszi a hangját.

Homályosan még észlelem, ahogy a varázsigét mormoljuk, de a testem és a lényem újból kettéválik, s egy másodperc múlva megint máshol találom magam.

- H-Harold – ráz meg Louis, s hallom, ahogy remeg a hangja. Szikrázó tekintettel pillantok fel rá, hisz megzavart a koncentrációban, pedig ő is tudja, hogy ezúttal nem egy ártalmatlan kis falevél gyújtogatásra készülünk. Ez most valami nagyobb lesz. Valami más.

- Mit bámulsz úgy, szellemet láttál? – mosolyodom el szórakozottan ijedt arckifejezése láttán, elfeledve, hogy pillanatokkal ezelőtt még szinte szikráztam a haragtól.

Követem a tekintetét, már kíváncsivá tesz, mit bámul úgy, hogy félő, kigurulnak a szemei a helyéről. A karomra esik a pillantásom, halványbarna körvonalak izzanak fel rajta, ajkaim szétnyílnak, a szívem pedig hangosabban kezd dobogni. A könyököm hajlatánál, az alkarom belső felén kirajzolódik valami, s már pirosan fénylik, s szinte éget, de a tekintetem nem vagyok képes elszakítani róla.

Mi történik? – szeretném kérdezni, de képtelen vagyok rá, a hangok a torkomon ragadnak.

Egy könyv. Egy könyv vázlatos képe jelenik meg fokozatosan, a bőröm ég, a húsomba belevésődnek az erős, fekete vonalak. Hisz végül a rajz feketévé színeződik, s hiába dörzsölöm meg az égő felületet, a halvány, csípő érzésen kívül nem észlelek semmit. Nem tűnik el, nem vagyok képes levakarni.

Belém égett.