Húha, gőzöm sincs, mit is mondjak most, először is nagyon szeretnénk megköszönni a hirtelen jött 11 rendszerest (kettő privát), holott hetekig szinte semmi sem volt a blogon, mi pedig folyamatosan csak hüledeztünk, hogy azt'a, újabb feliratkozók.
Sosem voltam jó az ilyesfajta első bejegyzésekben, vagy köszöntőkben, ki hogy nevezi, sajnálom, valahogy tényleg nem az én műfajom az ilyesmi. :D
A részről igazából csak annyit mondanék, hogy bocsánat a zavarosságáért, de direkt lett ilyen, hisz az egész különböző rémálmok összessége, bár minden esemény ténylegesen is megtörtént a szereplővel. Az utolsó kettő bekezdés között pedig talán hónapok is elteltek, bármennyire is tűnik hasonlónak a kettő.
Na, jó, azt hiszem ennyi, nem pofázok tovább, ha van kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után, esetleg pipáljatok, vagy ilyesmi... Jó olvasást!
Ölelünk mindenkit,
J. xx
J. xx
…………………………………………………………………….
………………………
Prológus
Harold Faraday
1548. szeptember 3.
Fear völgye
A hajnali nap, vakító
fényességgel tűz be a faház apró ablakán, mire válaszként csak egy hatalmasat
nyögök,
majd mit sem törődve a melengető fénysugárral, morogva a másik oldalamra gördülök, s megpróbálok újra álomba merülni, remélve, hogy a rémálmok ez egyszer elkerülnek, s hagynak végre nyugton kialudni magam. Igazán rám férne már.
majd mit sem törődve a melengető fénysugárral, morogva a másik oldalamra gördülök, s megpróbálok újra álomba merülni, remélve, hogy a rémálmok ez egyszer elkerülnek, s hagynak végre nyugton kialudni magam. Igazán rám férne már.
Sötét van. Sötét, és hideg, körülöttem száraz falevelek repdesnek,
a szél a hajamba kap, hisz a csuklyám már rég lecsúszott a fejemről. Hatalmas
felhőtakaró rejti el szemem elől a csillagokat, így semmi támpontom nincs a
vaksötétben.
A fogaim össze-össze koccannak, a
hidegtől vacogva ácsorgok egyedül a mező közepén, tekintetem kapkodva futtatom
végig a fákon.
Felismerem a helyzetet, tudom,
mikor járunk. Az első varázslatom.
Végignézek magamon, a nadrágom
kissé szakadt, és foltozott, a csizmám sáros, és az ing, amit viselek szintén
elég rongyos. Lenge öltözetem csak még inkább rásegít a remegésemre, szemeim
újra a sötét erdőre szegezem.
El kell tűnnöm. Szólal meg az apró hang az agyam hátsó felében,
pont egy időben a hangos dörrenéssel, majd az eget kettészeli a hatalmas
villám.
Kezdődik. El kell tűnnöm.
Ismétli a hangocska, és engedve neki mozgásra bírom fagyos végtagjaim, s
rohanni kezdek egyenest befelé, az erdő sűrűjébe.
Az agyam automatikusan
kapcsolódik rá egy teljesen másik emlékre, én pedig képtelen vagyok
megakadályozni, vagy bármit is másképp csinálni. Hisz ez is csak egy álom.
Az anyukám ráncos, és sovány
arcvonásait vélem felfedezni magam előtt. Az ágyán fekszik, az egykori számomra
sebezhetetlennek tűnő asszony most törékenyen, erőtlenül fekszik az ágyán, a
párnák közé süppedve.
Cserepes ajkaival hozzám szól, de
hang nem jön ki a torkán. Sietve nyúlok az apró, szúette asztalka felé, s a
kezeim közé veszem a kulacsot. A szájához emelem, megitatom vele, köszönetet
motyog, mire csak bólintok. Ez természetes.
- Ülj le, fiam – suttogásnál
többre nem képes, túl gyenge már hozzá. Eleget teszek a kérésének, helyet
foglalok az ágya szélén, vigyázva, hogy még csak egész véletlenül se nehezedjek
rá.
Apró, csontos kezei közé veszi az
enyémeket, melyek óriásinak tűnnek az övéi mellett. Egy darabig nézi őket, majd
szikrázóan zöld szemeit rám emeli.
- Szeretném, ha elmennél, fiam –
tekintetét az enyémbe fúrja, ajkaim „o” alakot formálva nyílnak szét.
Hogy hagyjam itt?
- Én ugyan nem megyek sehova –
közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, és úgy teszek, mintha már csak a
feltételezést is nevetségesnek találnám.
- De igen, Harry – ahogy a becenevem mondja, felgyorsul a szívverésem, megrohamoznak
az emlékek, arckifejezésem mégis kimért marad.
- Nem akarok – kötöm az ebet a
karóhoz, holott már sejtem, ez egy vesztett csata.
- Nem érdekel, mit akarsz, s mit
nem. Mész, ha azt mondtam – egy pillanatra visszatér az élet a hangjába,
tekintete újból ellentmondást nem tűrővé válik, pont, mint mikor valami rosszat
követtem el, ő pedig büntetésre ítélt.
Mindez csupán egy pillanat
erejéig tart, hisz újabb köhögő roham tör rá, én pedig fogcsikorgatva nézem
végig, tudván, hogy nem tehetek ellene semmit. Kevés vagyok hozzá.
- Miért? – ennyit vagyok képes
kinyögni, ezt is csak nagyon nehézkesen, nem értem, mi okból küld el.
- Mert nem akarom, hogy végignézd
a halálom, azért – mondja elhalón, mire gombóc gyűlik a torkomba, s egy
könnycsepp gördül le az arcomon.
Ott ülök, sírva a halálos beteg
anyukám felett, és nem tehetek semmit, az emlék pedig újra homályosodni kezd, s
mire pislantok egyet, újból máshol vagyok.
Vérmágia.
Újabb vérmágia, ezúttal viszont
nem vagyok olyan amatőr, mint a legelső alkalommal, nem csinálok akkora
marhaságot, és ez egyszer nem is egyedül.
- Biztosan úgy működik, ahogy
mesélted? – néz rám kételkedve a legjobb barátom, mire buzgón bólintok.
- Hazudtam én valaha is? –
vigyorodom el, ő pedig megrázza a fejét. – Na, ugye.
Megemelem az eddig kezemben
cipelt hatalmas könyvet, s felcsapom az egyik oldalon az első lapok közt, ahol
még az igazán amatőr varázsigék szerepelnek. Mosolyogva szúrok ki egyet, ami
tökéletes lesz egy bemutató erejéig, melyet Louis-nak fogok tartani.
- Fel fogjuk gyújtani azt a
kupacot? – néz rám kétkedve, mintha csak egy értelmi fogyatékossal beszélgetne
épp.
- Nem érted – kezdem újból, a mai
nap folyamán sokadszorra – Nem egyszerűen felgyújtjuk. Nem használunk majd
tüzet. Nem használunk semmit sem, csak felolvassuk ezt itt, a kupac levél pedig
felgyullad majd – magyarázok örömtől ragyogó szemekkel, az ő arca viszont
felhős marad, s nem tűnik olyannak, mint akit túlságosan meggyőztek.
- Ha te mondod – motyogja, de nem
vagyok biztos benne, a szél elviszi a hangját.
Homályosan még észlelem, ahogy a
varázsigét mormoljuk, de a testem és a lényem újból kettéválik, s egy másodperc
múlva megint máshol találom magam.
- H-Harold – ráz meg Louis, s
hallom, ahogy remeg a hangja. Szikrázó tekintettel pillantok fel rá, hisz
megzavart a koncentrációban, pedig ő is tudja, hogy ezúttal nem egy ártalmatlan
kis falevél gyújtogatásra készülünk. Ez most valami nagyobb lesz. Valami más.
- Mit bámulsz úgy, szellemet
láttál? – mosolyodom el szórakozottan ijedt arckifejezése láttán, elfeledve,
hogy pillanatokkal ezelőtt még szinte szikráztam a haragtól.
Követem a tekintetét, már
kíváncsivá tesz, mit bámul úgy, hogy félő, kigurulnak a szemei a helyéről. A
karomra esik a pillantásom, halványbarna körvonalak izzanak fel rajta, ajkaim
szétnyílnak, a szívem pedig hangosabban kezd dobogni. A könyököm hajlatánál, az
alkarom belső felén kirajzolódik valami, s már pirosan fénylik, s szinte éget,
de a tekintetem nem vagyok képes elszakítani róla.
Mi történik? – szeretném kérdezni, de képtelen vagyok rá, a hangok
a torkomon ragadnak.
Egy könyv. Egy könyv vázlatos képe jelenik meg fokozatosan, a bőröm
ég, a húsomba belevésődnek az erős, fekete vonalak. Hisz végül a rajz feketévé
színeződik, s hiába dörzsölöm meg az égő felületet, a halvány, csípő érzésen
kívül nem észlelek semmit. Nem tűnik el, nem vagyok képes levakarni.
Belém égett.
Úristen! :D Nagyon jó! :) Csak így tovább!
VálaszTörlésKöszönjük szépen. :)
TörlésÖlel, J.