Bú babies!
Azt-a-rohadt-élet. Elképesztően rég nem volt már rész, sem semmiféle életjel a blogon, én pedig elképesztően sajnálom ezt. Tényleg.
Nem fogok most átlátszó kifogásokat kreálni, hogy miért nem jelentkeztem a fejezettel, így jött, de ígérem, hogy a következő - általam írtat - hamarabb hozom majd.
Mindenesetre köszönjük szépen a feliratkozásokat, és a kommenteket, mindkettőnknek iszonyat jól esnek. És remélem, tetszeni fog ez a rész is. :)
Hatalmas ölelés, J. <33
...................................................................
..........................
..........................
Titokzatos
ismeretlen
Harold Faraday
1553. március 16.
Fear völgye, Kensington
észrevétlenül
terelődnek vissza a múltamhoz, és újból a történteken kezdek rágódni, tudván,
hogy úgysem változtathatok már semmin. Akkor sem, ha hatalmas erő van most a
kezemben, és akkor sem, ha az összeset bele ölném, mert ez az egy dolog az,
amire nem vagyok képes, erre haszontalan a varázslat.
A múlt az múlt, bármit tennék is.
Az égbolt szinte felhőtlen, így a
lemenő Nap kedve szerint színezheti be azt a narancs és a rózsaszín minden
egyes árnyalatával. A madarak csicsergése halkul, a szél pedig finoman
simogatja a faleveleket, ezzel elég festői látványt biztosítva az amúgy cseppet
unalmas rétnek.
Elmosolyodom, a gondolataim egy
pillanatra lecsillapodnak, s hagynak gyönyörködni a kora esti tájban, és
sajnálom, hogy ez az egész csupán másodpercek töredékéig tart.
Azután pedig újból mozogni
kezdenek az agykerekeim, s a fejem szinte belefájdul abba, ahogy a szavak,
mondatok egymást érik, én pedig átadom magam az emlékeimnek.
Louis, ahogy meglát először a
téren.
Ahogy odajön hozzám, amint
végigméri cseppet szakadt öltözetem, és a meglepettség érzése, amiért ő nem
ítélt el első pillantásra.
Aztán ahogy megkérdezi, akarok-e
játszani.
A mostani fejemmel talán nemet
mondanék, akkor talán megkíméltem volna magam tőle, megkíméltem volna magam mindentől.
Aztán pedig ott ülve a lemenő nap
fényében megkérdezem magamtól, hogy mit is jelent ez a minden.
Egy ballépést, egy halálesetet, s
talán egy árulást. Egy száműzetést, mely örök életre szól, és a tényt, hogy
elvesztem.
Dühös vagyok, és gyűlölöm őt
amiatt, amit tett, alattomos, és hűtlen volt. Nem viselkedett baráthoz méltóan,
és ott hagyott a bajban, mikor leginkább szükség lett volna rá. Elárult.
Próbálom kizárni, mégis ott
motoszkál az az aprócska kérdés, hogy vajon én is ezt tettem volna a helyében?
Vajon elárultam volna őt? Vajon megtettem volna vele, s egy szó nélkül
elfordultam volna tőle?
A válaszom egy határozott nem,
holott tudom, hogy ott lappang a gondolataim mögött az a bizonyos nyugtalanító
bizonytalanság. Az érzés, hogy egy olyan helyzetben talán én magam is könnyen
árulóvá válhattam volna.
Hogy fordított esetben én sem
cselekednék másképp.
Mégis megpróbálom kizárni ezt,
végül aztán meggyőzöm magam, hogy nem lenne hozzá képem, hogy úgy cselekedjek,
ahogy ő.
***
Mosolyom halványulni látszik, és
a furcsa, szentimentális hangulatom is köddé válik, amint meghallok valami
természetellenes hangot.
Morgás?
Sikítás?
Furcsállva emelem el a tekintetem
a kilátásról, szemeim kissé ijedten vezetem végig a szobán, de semmi változást
nem észlelek, minden ugyanúgy áll, ahogy percekkel ezelőtt.
Összeráncolt szemöldökkel
huppanok vissza előző helyemre, bár még mindig elég érdekes érzés leng körbe,
amit képtelenség lenne megmagyarázni.
Mintha figyelnének, mintha
szükség lenne rám.
Gondolatban dorgálom magam, hisz
valószínűleg csak a túlzottan élénk képzeletem játszik velem, rajtam kívül senki
nem lehet itt, sem odakinn.
Igen, így gondolom, teljesen
biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm, s épp csak visszasüppednék az iménti
melankólikus hangulatomba, újból motoszkálást hallok.
Kétségtelen, hogy kintről
hallatszik, ettől függetlenül, már csak a biztonság kedvéért is, újból
végigpillantok a szobán, majd felállok az eddigi ülőhelyemről, és hosszú
léptekkel átszelem a helységet. A rozoga küszöböt elhagyva megtorpanok, fejem
jobbra, majd balra fordítom, végül vissza.
Semmi, még csak egy levél sem
mozdul, amire a válaszom csak egy újabb zavarodott szemöldökráncolás.
- Pedig meg mertem volna esküdni…
- motyogom magamban, miközben a fejem rázva fordulok hátra, azzal a szándékkal,
hogy újból visszatérjek a kunyhóba, mikor a morgás, és az előbb hallott
mozgolódás újból felhangzik.
- A csapda! – kiáltom fennhangon,
s cseppet túlságosan is örömittasan, majd homlokon csapom magam, amiért eddig
nem jutott eszembe. Hát persze, nem ritkák errefelé a vadállatok, emiatt pedig
alapszabály az erdő felől felállított néhány csapdám, melyekkel az arra
somfordáló, nem túlzottan kívánatos „látogatókat” fogom el, s ha szerencsém
van, havonta kifogok néhány szarvast, vagy vaddisznót is.
Visszalépek, és lekapom a falra
akasztott íjam, majd izgatottan mosolyogva, lassan kocogva kerülöm meg a házat
a kerítés mentén. Közeledvén az első csapdához kissé lassítok lépteimen, és
óvatosabban haladok felé, majd mikor megpillantva azt semmit sem találok benne,
hirtelenjében csalódottság jár át.
Folytatom az utam a következőhöz,
és egyre inkább közelítek az erdő felé, a fák egyre sűrűbben követik egymást,
és szinte észre sem veszem, pillanatok leforgása alatt szürkületbe fordul a
naplemente.
Hirtelen történik minden, morgást
hallok, majd mozgolódást, végül pedig egy semmivel össze nem téveszthető
sikoltást. Egy női hang, s most már tökéletesen kizárt, hogy csupán a
képzeletem szüleménye. Túlzottan valósághű ahhoz.
Fejem hirtelen fordítom a hang
irányába, majd kikerülök néhány, utamba akadó fatörzset, és a levelek közt
megbújva próbálok fókuszálni a sötétben, több-kevesebb sikerrel.
Egy sárgán, éhesen villogó
szempár, és egy ruha abroncsának körvonala rajzolódik ki a félhomályban, a
szemem tágra nyílik, mikor feleszmélek, és rádöbbenek, hogy a lány túl közel
merészkedett a vadhoz.
Hogy farkas-e, vagy esetleg bármi
más, tán valami sokkal rosszabb? Gőzöm sincs, minden, amit tudok annyi, hogy
nem hagyhatom, hogy a szemem láttára szaggassa atomjaira a hölgyet, így
gondolkozás, vagy épp mindenfajta mérlegelés nélkül lépek előrébb a fa
árnyékából, majd hangtalanul közelebb merészkedem.
Az elegáns ruhás lány mögé
helyezkedem, a sötétben alig kivehető, de meg merem kockáztatni, hogy a ruhája
méregdrága, és talán barackvirág színű. Haja lágy loknikban hullik alá, s válla
remeg a rémülettől, mint a nyárfalevél.
Csendben maradok, s várok még
néhány pillanatot, ezzel megbizonyosodva arról, hogy biztos nem tesz hirtelen,
meggondolatlan mozdulatot.
Mindenfajta nesz keltése nélkül
nyúlok egy nyílért a hátam mögé, és még mindig csendesen feszítem a helyére. Az
ajkam beharapva, lélegzetvisszafojtva húzom még tovább, majd célzok, és jobb
kezemmel engedek a szorításon.
Imádkozom, hogy az ismeretlen
lány ne épp ezt a pillanatot válassza az elrohanásba, hisz nincs szándékomban
meglőni őt, csupán az állatot szeretném kivégezni.
A nyíl egyenes vonalban süvít a
hangtalan éjszakában, én pedig csupán egy büszke mosollyal nyugtázom, hogy
telibe talált, s a farkas méretű dög
élettelenül rogy össze a levelek közt.
Megengedek magamnak egy röpke
pillantást a lány irányába, hogy
megbizonyosodjam róla, jól van-e, és meglepődve tapasztalom, amint tekintete
összeakad az enyémmel. A hatalmas barna szemek, szinte belevésik magukat az
enyémbe, úgy tűnik, még a halovány holdfény is nekünk kedvez, épp ekkor bújik
ki egy apró felhő takarásából, ezzel tökéletesen megvilágítva a lány arcát.
Nem lehet több tizenhatnál, barna
haja egy visszafogott fonatban keresztezi fiatal arcát. Még ebből a jelentős
távolságból is sugárzik belőle a tekintély, és a gyönyörűség. Mandulavágású
szemei értetlenül tapadnak az arcomra, ajkai egy pillanatra elnyílnak, és én
sem vagyok képes többre az egyszerű bámulásnál.
Hirtelen pislogásba kezd, mintha
csak azt remélné, pillanatokon belül eltűnhetek, vagy az egészet csak álmodja,
és menten felébred. Még mindig csodálva meredek rá, elkábít a szépsége, mikor ő
egy pillanatra lehunyja a szemeit, majd még egyszer, ezúttal utoljára rám
pillant.
- Köszönöm – formálja ajkaival hangtalanul a szót, majd megfordul, s
mire pislogok egyet, el is nyeli az erdő, és az éjszaka sötétje.
Remek rész lett, csak így tovább! :)
VálaszTörlésKöszönjük szépen. <3
TörlésJ. xx
Nagyon tetszik! Siessetek a következővel. :)
VálaszTörlésKöszönjük, és igyekszünk. :)
TörlésJ. xx
Drágám!
VálaszTörlésÖrülök, hogy olvashatom a soraidat! <3
Ölel:
Adri xx
Édes vagy, és sokat jelent, hogy még mindig olvasol. :)
TörlésÖlel, J. <3
Tőled már megszoktam a jó részeket, de ez is különösen tetszett.
VálaszTörlésNagyölelés: Jenny
Köszönöm Drágám, sokat jelent. :)
TörlésÖlel, J. <3