2014. május 16., péntek

2. fejezet



Bú babies!
Azt-a-rohadt-élet. Elképesztően rég nem volt már rész, sem semmiféle életjel a blogon, én pedig elképesztően sajnálom ezt. Tényleg.
Nem fogok most átlátszó kifogásokat kreálni, hogy miért nem jelentkeztem a fejezettel, így jött, de ígérem, hogy a következő - általam írtat - hamarabb hozom majd.
Mindenesetre köszönjük szépen a feliratkozásokat, és a kommenteket, mindkettőnknek iszonyat jól esnek. És remélem, tetszeni fog ez a rész is. :)
Hatalmas ölelés, J. <33
...................................................................
..........................
Titokzatos ismeretlen

Harold Faraday
1553. március 16.
Fear völgye, Kensington

Csak bámulok kifelé az ablakon, miközben a gondolataim akaratlanul, s szinte már-már alattomosan,
észrevétlenül terelődnek vissza a múltamhoz, és újból a történteken kezdek rágódni, tudván, hogy úgysem változtathatok már semmin. Akkor sem, ha hatalmas erő van most a kezemben, és akkor sem, ha az összeset bele ölném, mert ez az egy dolog az, amire nem vagyok képes, erre haszontalan a varázslat.
A múlt az múlt, bármit tennék is.

Az égbolt szinte felhőtlen, így a lemenő Nap kedve szerint színezheti be azt a narancs és a rózsaszín minden egyes árnyalatával. A madarak csicsergése halkul, a szél pedig finoman simogatja a faleveleket, ezzel elég festői látványt biztosítva az amúgy cseppet unalmas rétnek.
Elmosolyodom, a gondolataim egy pillanatra lecsillapodnak, s hagynak gyönyörködni a kora esti tájban, és sajnálom, hogy ez az egész csupán másodpercek töredékéig tart.
Azután pedig újból mozogni kezdenek az agykerekeim, s a fejem szinte belefájdul abba, ahogy a szavak, mondatok egymást érik, én pedig átadom magam az emlékeimnek.

Louis, ahogy meglát először a téren.
Ahogy odajön hozzám, amint végigméri cseppet szakadt öltözetem, és a meglepettség érzése, amiért ő nem ítélt el első pillantásra.
Aztán ahogy megkérdezi, akarok-e játszani.

A mostani fejemmel talán nemet mondanék, akkor talán megkíméltem volna magam tőle, megkíméltem volna magam mindentől.

Aztán pedig ott ülve a lemenő nap fényében megkérdezem magamtól, hogy mit is jelent ez a minden.
Egy ballépést, egy halálesetet, s talán egy árulást. Egy száműzetést, mely örök életre szól, és a tényt, hogy elvesztem.

Dühös vagyok, és gyűlölöm őt amiatt, amit tett, alattomos, és hűtlen volt. Nem viselkedett baráthoz méltóan, és ott hagyott a bajban, mikor leginkább szükség lett volna rá. Elárult.
Próbálom kizárni, mégis ott motoszkál az az aprócska kérdés, hogy vajon én is ezt tettem volna a helyében? Vajon elárultam volna őt? Vajon megtettem volna vele, s egy szó nélkül elfordultam volna tőle?
A válaszom egy határozott nem, holott tudom, hogy ott lappang a gondolataim mögött az a bizonyos nyugtalanító bizonytalanság. Az érzés, hogy egy olyan helyzetben talán én magam is könnyen árulóvá válhattam volna.
Hogy fordított esetben én sem cselekednék másképp.

Mégis megpróbálom kizárni ezt, végül aztán meggyőzöm magam, hogy nem lenne hozzá képem, hogy úgy cselekedjek, ahogy ő.

***

Mosolyom halványulni látszik, és a furcsa, szentimentális hangulatom is köddé válik, amint meghallok valami természetellenes hangot.
Morgás?
Sikítás?
Furcsállva emelem el a tekintetem a kilátásról, szemeim kissé ijedten vezetem végig a szobán, de semmi változást nem észlelek, minden ugyanúgy áll, ahogy percekkel ezelőtt.
Összeráncolt szemöldökkel huppanok vissza előző helyemre, bár még mindig elég érdekes érzés leng körbe, amit képtelenség lenne megmagyarázni.
Mintha figyelnének, mintha szükség lenne rám.

Gondolatban dorgálom magam, hisz valószínűleg csak a túlzottan élénk képzeletem játszik velem, rajtam kívül senki nem lehet itt, sem odakinn.
Igen, így gondolom, teljesen biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm, s épp csak visszasüppednék az iménti melankólikus hangulatomba, újból motoszkálást hallok.
Kétségtelen, hogy kintről hallatszik, ettől függetlenül, már csak a biztonság kedvéért is, újból végigpillantok a szobán, majd felállok az eddigi ülőhelyemről, és hosszú léptekkel átszelem a helységet. A rozoga küszöböt elhagyva megtorpanok, fejem jobbra, majd balra fordítom, végül vissza.
Semmi, még csak egy levél sem mozdul, amire a válaszom csak egy újabb zavarodott szemöldökráncolás.

- Pedig meg mertem volna esküdni… - motyogom magamban, miközben a fejem rázva fordulok hátra, azzal a szándékkal, hogy újból visszatérjek a kunyhóba, mikor a morgás, és az előbb hallott mozgolódás újból felhangzik.
- A csapda! – kiáltom fennhangon, s cseppet túlságosan is örömittasan, majd homlokon csapom magam, amiért eddig nem jutott eszembe. Hát persze, nem ritkák errefelé a vadállatok, emiatt pedig alapszabály az erdő felől felállított néhány csapdám, melyekkel az arra somfordáló, nem túlzottan kívánatos „látogatókat” fogom el, s ha szerencsém van, havonta kifogok néhány szarvast, vagy vaddisznót is.

Visszalépek, és lekapom a falra akasztott íjam, majd izgatottan mosolyogva, lassan kocogva kerülöm meg a házat a kerítés mentén. Közeledvén az első csapdához kissé lassítok lépteimen, és óvatosabban haladok felé, majd mikor megpillantva azt semmit sem találok benne, hirtelenjében csalódottság jár át.
Folytatom az utam a következőhöz, és egyre inkább közelítek az erdő felé, a fák egyre sűrűbben követik egymást, és szinte észre sem veszem, pillanatok leforgása alatt szürkületbe fordul a naplemente.

Hirtelen történik minden, morgást hallok, majd mozgolódást, végül pedig egy semmivel össze nem téveszthető sikoltást. Egy női hang, s most már tökéletesen kizárt, hogy csupán a képzeletem szüleménye. Túlzottan valósághű ahhoz.
Fejem hirtelen fordítom a hang irányába, majd kikerülök néhány, utamba akadó fatörzset, és a levelek közt megbújva próbálok fókuszálni a sötétben, több-kevesebb sikerrel.
Egy sárgán, éhesen villogó szempár, és egy ruha abroncsának körvonala rajzolódik ki a félhomályban, a szemem tágra nyílik, mikor feleszmélek, és rádöbbenek, hogy a lány túl közel merészkedett a vadhoz.
Hogy farkas-e, vagy esetleg bármi más, tán valami sokkal rosszabb? Gőzöm sincs, minden, amit tudok annyi, hogy nem hagyhatom, hogy a szemem láttára szaggassa atomjaira a hölgyet, így gondolkozás, vagy épp mindenfajta mérlegelés nélkül lépek előrébb a fa árnyékából, majd hangtalanul közelebb merészkedem.

Az elegáns ruhás lány mögé helyezkedem, a sötétben alig kivehető, de meg merem kockáztatni, hogy a ruhája méregdrága, és talán barackvirág színű. Haja lágy loknikban hullik alá, s válla remeg a rémülettől, mint a nyárfalevél.
Csendben maradok, s várok még néhány pillanatot, ezzel megbizonyosodva arról, hogy biztos nem tesz hirtelen, meggondolatlan mozdulatot.
Mindenfajta nesz keltése nélkül nyúlok egy nyílért a hátam mögé, és még mindig csendesen feszítem a helyére. Az ajkam beharapva, lélegzetvisszafojtva húzom még tovább, majd célzok, és jobb kezemmel engedek a szorításon.

Imádkozom, hogy az ismeretlen lány ne épp ezt a pillanatot válassza az elrohanásba, hisz nincs szándékomban meglőni őt, csupán az állatot szeretném kivégezni.
A nyíl egyenes vonalban süvít a hangtalan éjszakában, én pedig csupán egy büszke mosollyal nyugtázom, hogy telibe talált, s a farkas méretű dög élettelenül rogy össze a levelek közt.

Megengedek magamnak egy röpke pillantást a lány irányába, hogy megbizonyosodjam róla, jól van-e, és meglepődve tapasztalom, amint tekintete összeakad az enyémmel. A hatalmas barna szemek, szinte belevésik magukat az enyémbe, úgy tűnik, még a halovány holdfény is nekünk kedvez, épp ekkor bújik ki egy apró felhő takarásából, ezzel tökéletesen megvilágítva a lány arcát.
Nem lehet több tizenhatnál, barna haja egy visszafogott fonatban keresztezi fiatal arcát. Még ebből a jelentős távolságból is sugárzik belőle a tekintély, és a gyönyörűség. Mandulavágású szemei értetlenül tapadnak az arcomra, ajkai egy pillanatra elnyílnak, és én sem vagyok képes többre az egyszerű bámulásnál.

Hirtelen pislogásba kezd, mintha csak azt remélné, pillanatokon belül eltűnhetek, vagy az egészet csak álmodja, és menten felébred. Még mindig csodálva meredek rá, elkábít a szépsége, mikor ő egy pillanatra lehunyja a szemeit, majd még egyszer, ezúttal utoljára rám pillant.
- Köszönöm – formálja ajkaival hangtalanul a szót, majd megfordul, s mire pislogok egyet, el is nyeli az erdő, és az éjszaka sötétje.

8 megjegyzés:

  1. Remek rész lett, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik! Siessetek a következővel. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük, és igyekszünk. :)
      J. xx

      Törlés
  3. Drágám!
    Örülök, hogy olvashatom a soraidat! <3
    Ölel:
    Adri xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes vagy, és sokat jelent, hogy még mindig olvasol. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés
  4. Tőled már megszoktam a jó részeket, de ez is különösen tetszett.
    Nagyölelés: Jenny

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Drágám, sokat jelent. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés